LátKép

Kivan már mindennel,elegem van ebből,
fiatal még az idő,de baj még lehet ettől.
Gond mi hullámként,végig söpör mindenen
végig jár mindent,de most a gátat kiteszem.

Kiteszem érted,a szürke sziklát partra,
majd feledésbe merülök,a dús köddel magasba.
Itt hagylak téged,bajod már nem eshet,
homályból majd nézlek,de feledésbe nem teszlek.

Miért is tenném,hisz Te voltál ki úgy,
boldoggá tetted a jelent,s fájdalmassá a múlt.
Fájdalmassá mert hittem,szavadnak hátterét,
mi úgy vált hamissá,akár egy szakadt látkép.

Látkép hol ketten,a tengerparton fekve,
fogtuk egymás kezét,hamis bizalmat keltve.
Ma mégis itt fent vígan,szívem nélkül égek,
bűnöm miatt mit egyszer,elkövettem érted.

Ködbe takarózok,de a szívem Tiéd,
vérző sebe még mégis,ott éget a helyén.
Éget még itt is,hol minden szép és tiszta,
mint a vágyakozás hozzád,úgy ez sem múlik soha..